Don Juan tanításai - Nagualizmus

GONDOLATOK A HARCOSI ÚTRÓL

Nem túl jó látni, hogy sokszor milyen rosszkedvûek az emberek, ezen pedig semmiféle pénz, ajándék nem segít. Abból az alaptételbõl kiidnulva, hogy egy ember képtelen egy másikat megváltoz-tatni, legfeljebb rávenni tudja, hogy változzon meg. Valakit megpróbálni megváltoztanti: önzés, hiszen azt akarjuk, hogy õ is legyen olyan, mint mi.

Egy átlagos ember teljes mértékben a társadalom által meghatározott elvárások szerint él, ennek megfelelõen viselkedik, kiszámíthatóvá válik. Az ember elvesztette a szabadság, az ismeretlenség misztikus érzetét, a csodálkozást és elfelejtett látni cserébe a technikai civlizáció biztonságáért és melegéért. Ezért azt az árat kell fizetni, hogy sok ember úgy hiszi, csak az létezik, amit embertársai mondanak, egy idõ után megunja a világot, öregkorára pedig azt hiszi, mindent látott a világból. Túl fontosnak érzi magát az az ember, akinek sorozatosan bizonyítékokra van szüksége ahhoz, hogy a világ csodálatos és bonyolult. Az ember a többi lényhez hasonlóan nem örök életû, csak azok bánnak meg és sajnálnak mindent, akik örök életûnek hiszik magukat. Aki tudja, hogy az élete véges, mindent megtesz, hogy gyönyörködjön a világban, minden tettében az az erõ érzõdik, hogy tudtában van annak, hogy akár a következõ pillanatban is meghalhat. Ha szomorúnak és gyengének érzi magát, forduljon egy kicsit balra, néha megérezni a halál jelenlétét, aki állandóan figyel. A halál nem egy esemény, nem egy személy, hanem egyetlen igazi társunk, mert csak az számít, amikor azt mondja, eljött az idõ. Semmi más nem számít. Aki a gyengeséget, panaszkodást keresi és a lelkét nem javítja, az a halált keresi, a halál keresése pedig nem más, mint a semmi keresése, hiszen a halál úgyis minden-képpen legyûr majd minket. Tulajdonképpen az ember lelkének tökéletesítése emberlétének egyetlen feladata, hiszen egyetlen megoldás kínálkozik arra, hogy elviseljük ezt az eleve elrendeltséget, mégpedig az, hogy minél boldogabbak legyünk. Az emberi mûvészet legteteje, hogy kiegyensúlyozza az emberlét rettenetességét az emberlét csodálatosságával.

Amikor megszületünk, létrejövünk, mint az ember mintájának lenyomata. Ekkor és még egy jó darabig nincsen rögzítve a gyûjtõpontunk. A gyûjtõpont határozza meg, hogy hogyan fogjuk látni a világot. Ezt a gyûjtõpontot szüleink és azok a nevelõk rögzítik bennünk, akikkel gyermekkorunk során találkozunk, õk írják le nekünk, hogy mit érzékelünk, azaz, hogy a világ milyen. Mert érzékelünk, az kemény tény. De az, hogy mit érzékelünk, az már vitatott. A gyûjtõpontunk rögzített állapota garantálja, hogy normális emberek legyünk, ez biztosítja, hogy a legtöbb dolgot olyannak látjuk, mint mások. Vannak esetek, amikor a gyûjtõpont elmozdul. Ez lehet trauma, részegség, halálközeli élmény állapota, ekkor a gyûjtõpont elmozdulhat és másképp láthatjuk utána a világot. Jó példa a gyûjtõpontra a skizofrének világa, az õ gyûjtõpontjuk nem rögzített, ezért a következõ pillanatban már másképp láthatják a világot, mint most. Az õrültek világa így borzalmas, hiszen soha nincsen viszonyítási pontjuk, világuk akár napról-napra változhat és megrekedhet egy szélsõséges pontban. Minden embernek mozog a gyûjtõpontja, mégpedig álmában. Ha valaki álmában egy másik valóságot rak össze, az a gyûjtõpont elmozdulásának köszönhetõ, minél "vadabb" az álom, annál mélyebbre mozdult a gyûjtõpont. A gyûjtõpont mibenlétét megérteni azért fontos, mert így látható, hogy az ember felnõttkorában hogyan tartja fixen ezt a pontot. A belsõ párbeszéd segítségével. Biztosan mindenki észrevette már, minden ember beszélget magában, persze nem láthatóan, de ha az ember egyedül van, többnyire nem teljes csendben ül, hanem belsõ monológjaival újra-és újra megerõsíti magában a világot. Ha ezek a belsõ monológok a helyzet súlyosságáról és rossz gondolatokról szólnak, akkor a pont egy olyan helyzetben fog állni, ahol a világ kegyetlen és pesszimista. Meg kell próbálni egyszer-kétszer elhagyni ezeket a párbeszédeket, tudatosan, amikor észreveszi az ember, hogy most magadban újra megmegtárgyalta valaki gonoszságát, valamilyen esemény kellemetlenségét, abban a pillanatban el kell hagyni elúszni a gondolatot, nem szabad továbbgondolni. Ez kezdetben nehéz, de sokat segít.

Ha a gyûjtõpont nagyon kilendül, túlhalad az észlelés korlátján. Erre azt is mondják, hogy az ismert világ összeomlik, az ember racionális énje nem képes megmagyarázni az érzékleteket. Ilyet teljesen köznapi emberek is átélhetnek, ezt nevezik sokknak. Az orvostudomány már sokféleképpen elnevezte és megmagyarázta, de sok esetben a sokknak a vége a test fizikai halála. Végül, az észlelés korlátját minden ember áttöri egyszer az életében, mégpedig halálakor. Ezzel magyarázható sok olyan embernek az nagymértékû megváltozása, akiknek halálközeli élményük volt. Ilyenkor nem történik más, mint az, hogy az ember rádöbben, hogy hogyan teremtõdött, hogyan jött létre és mibõl van. Az ilyen mértékû beigazulás a normális emberek számára többnyire egyenértékû a halállal. Más kérdés, hogy mi történik azokkal az emberekkel, akik tudatosan készülnek arra, hogy szabadok legyenek és tudatában legyenek ezeknek a változásoknak.

Sajnos ezek az élmények mind-mind olyan jellegûek, mint az álmok, az érzelmek, a racionális én számára nem elmagyarázhatóak, ezeket a lélek éli meg. Ez olyasmi, mintha találkozni egy olyan emberrel, aki nem képes a szerelemre vagy nem tudna álmodni. Nekik nem lehetne ezt elmagyarázni, ezeket csak átélni lehet, ezért hiábavaló leírni a halálközeli élményt, az álmokat. A szavak nagy mûvészei, a költõk és írók is feltételezik, hogy az olvasó már átélte a megénekelt élményt, a szerelem élménye nélkül mit sem mond egy szerelmes vers.

Ezért ugyanolyan nehéz például a pszichedelikus drogokról is beszélni. A szó említésekor feltámadnak azok a szokásos érzelmek, melyek a téma említésekor elõjönnek, amit a társadalom, a média sugall. Meg kell vizsgálni õket tudatosan, mibõl és honnan is erednek. Egyszer lehet, hogy az emberek elgondolkoznak rajta, hogy ezeknek a szerek használata semmilyen összefüggésben nem áll a használó lelkiállapotával, a társadalom által megítélt életkortal, "felnõttséggel". A nagy többség azt hiszi, hogy ezek a szerek is ugyanolyanok, mint a többi, az ember elszáll tõle és nagyon jól érzi magát. Errõl persze szó sincsen. Ezek a szerek nem mások, mint az említett gyûjtõpont nagy erejû eltolói. Nem szükséges és nem is lehet rájuk szokni, az ember életét már egy alapos eltolódás is nagyon meg tudja változtatni. Annyit tesznek, hogy megmutatják, hogy a világ nemcsak annyiból áll, amennyit érzékelünk. Megmutatják, hogy a világ csodálatos és soha nem fogjuk teljesen megérteni. Ezért a legtöbben, akik ilyen szerekkel foglalkoznak, egyre ritkábban teszik ezt, hiszen egy idõ múlva megtanulják, hogyan lehet ezt a pontot tudatosan, segédeszközök nélkül elmozgatni. Sok embernek, aki természeténél fogva érzékeny és tanítói vannak, legyen az buddhista, indián vagy kínai taosita egyáltalán nem szükséges, hogy találkozzanak ezekkel a szerekkel. Azért soroltam fel többnyire keleti rendszereket, mert sajnos a nyugati rendszer a legerõsebben racionális, az nyugati civilizáció rabja legjobban a technikának és a rációnak (és persze a pénznek).

Egyszóval az aggódás teljesen felesleges. Az aggódás emiatt és bármi miatt is teljesen felesleges, egy kicsit önzõ dolog is. Az más felõli aggódás néha nem más, mint a saját magunk miatti aggódás, hogy mi lesz velünk, ha vele ez történik, vagy ha az kiderül róla. A pszichedelikus zene azért nagyon különös dolog, mert talán õ tud a legtöbbe hatni a lélekre racionális eszközökkel. A zene egyfajta kódnyelv, mellyel a kreaktív emberek hangokká tudják alakítani a gondolataikat, érzelmeiket. A más tudatállapotban hallgatott zene és a normálisan hallgatott zene közti különbség szintén elmagyarázhatatlan, a gyûjtõpont elmozdulásából fakad, s mint ilyen megérthetetlen. Csak megélni lehet. Lényeges, hogy az ember még csak a szintetikus szerek közelébe se menjen, de semmiképp se használja õket sorozatosan. A természetes szerek sokkal kíméletesebbek, mint az ember által készített szintetikusok. Ez szinte mindenre igaz, amit az ember utánozni igyekszik a természettõl.

A köznapi ember hallucinációnak nevezi ezeket az élményeket. Egyrészt azért, mert még nem élt át ilyeneket, másrészt pedig nem tudja, hogy az az élet, amit éppen élünk, sem más, mint hallucináció és halálunkor vége is szakad. Ezért valamit hallucinációnak nevezni vagy valóságnak, teljesen mindegy, az ember számára az a valóság, amit érzékel. Köznapi valóságnak pedig azt nevezzük, amit minden ember egyszerre "közmegegyezés szerint" érzékel. Jó példa erre, hogy valakik ugyanazt álmodták. Ilyenkor erre azt mondják, hogy véletlen és furcsa dolog, pedig nem más, mint a két ember gyûjtõpontjának egy helyre való tolódása. Az intuíció, a jövõ ritka megsejtése, a telepátia sem más, mint a köznapinál több információ érzékelése. Véletlenek nincsenek, utólag sok véletlenrõl kiderül, hogy mégsem volt az, csak a megfelelõ információk hiánya miatt tûntek az események véletlennek.

Mindez átélt élmény nélkül meglehetõsen vadnak tûnik. Persze nem is mûködik ilyen egyszerûen, ezért is nem igaz, hogy mindennki, aki pszichedelikus szereket szed, az mind megvilágosodott, tökéletes és totálisan szabad ember. Mert hát az egész célja nem más, mint hozzáedzõdni a halál állapotához és halál helyett szabadnak lenni. Ettõl még fizikailag meghal az ember és eltûnik ebbõl a világból, de nem mindegy, hogy van-e folytatás.

Persze hihetetlen dolgok ezek, és sokak számára furcsa, hogy értelmes emberek hogyan hihetnek ilyeneket. Számos értelmes ember valllásos, számos értelmes embernek volt látomása és megtért. A keresztény szentek látomásai igazak ugyan, de másképp is lehet értelmezni õket, ugyanis Istent látni, nem más mint az ember mintáját látni, mely hasonló érzéseket kelt, mint a halálközeli élményekkor megélt fehér fény, de az ember mintájának semmilyen hatalma sincsen és imádkozni sem lehet hozzá. Az elterjedt vallások hívõi is sokkal jobban élük le életüket, mint az atesita átlagember, mert azt õk is tudják, hogy a világ nem annyi, mint amennyinek látszik. Az egész kulcsa a személyes erõ gyûjtése.

Személyes erõt gyûjteni és "harcosként" élni a legnehezebb dolog. A harcos itt nem a köznapi értelemben értendõ, az élet harcosa: feddhetetlen. Mindenért felelõsséget vállal, mindent azzal a meggyõzõdéssel tesz, hogy rövid az élete, nincs ideje megbánni és nem elég jól megcsinálni valamit, a legjobbra törekszik. Ha az ember eljutott odáig, hogy bármit, amit vállal, feddhetetlenül teszi meg, ez életmódjává válik és személyes energiája gyûlni kezd. Emelett tudatában kell lennie azzal, hogy egyenlõ bármivel a Földön, hiszen minden élõlényre ugyanúgy les a halál, mint az emberre. A harcos semennyire sem érzi magát fontosnak a világban. Egész életében a világ iránti csodálat és jóindulat jellemzi, és amikor csak tud, hozzátesz az emberiség számlájához valamit, segít, hiszen ez a számla többnyire igen alacsony. Még öregkorában sem tud betelni a világgal, és ha lelke boldog, a teste is boldognak érzi magát, így lehet akár ötvenéves, örökre fiatal marad. Nem igazán van múltja, nincsen életkora, bár nem rejtõzik és nem bújik el sem családja, sem munkája elõl, de senki sem tud róla bizonyosat, elérhetetlenné válik. Ha valakinek nincsenek szokásai, akkor nem sorolható be, nem kérhetõ számon semmiért. Elérhetetlensége, feddhetetlen élete és jókedve teszi harcossá. Semmin sem sértõdik meg, hiszen a sértõdés az önmagunk iránti fontosságból fakad, félelme és haragja is csak arra való, hogy tudatosítsa magában és inkább nevessen rajta. A fontosságtudattól mentes ember nem képes megsértõdni semmiért, nem haragszik senkire és mindenkit elfogad olyannak, amilyen. Amióta rádöbbent, hogy a világ teljesen más és mégis olyan, mint amilyennek hitte, onnantól nem képes embertársaiban és a világban a rosszat látni. Ez természetesen nem egyenlõ a naívsággal és a hiszékenységgel, egy harcos harcoshoz méltóan minden tettét tökéletesen viszi végbe, a valós világban mûküdõ tökéletes élete, a személyes energia gyûjtése, a rendezett racionális világa a kulcs ahhoz, hogy a lélek világában küzdhessen a szabadságért. A személyes energia (nevezhetjük életerõnek, életvidámságnak, hitnek is) növekedése segíti a harcost, hogy a lélek világában boldoguljon, álmodással és gyûjtõpont váltással azt tegyen amit akar. Ekkor már lát, (ezt intuíciónak, megérzésnek hívják a valóságban), tökéletesen ismeri a köznapi embereket és ismeri érzéseiket. Ebbõl fakad talán az mondás, hogy valaki csak néz, de nem lát. Ilyenkor már szó sincsen arról, hogy a harcos erejét, hatalmát bármi olyanhoz is felhasználnálná, aminek köze van a társadalomhoz, nem tör magasabbra, nem küzd több pénzért, nem tör hírnévre, hanem egyetlen feladatára koncentrál: lelke tökéletesítésére és a szabadság elnyerésére.

Sokan vannak, akik a jobb agyféltekéjük irányít (a racionálisabb emberek), nekik egy ilyen élmény nem jóérzés, lebegés lenne, hanem inkább egy nagy lelki sokk, ha egyáltalán fel tudják mérni, hogy min mentek át. A szenvedélyes embereké ez az út, õket maguktól is errefelé viszi az sors, a racionálisabbak többnyire csak egy az említett sokk hatására változnak meg. A tanítások nem egy szekta, nem egy vallás, ez a szabadság keresése, ami minden embernek az õsi vágya, de mindenki jófelé halad, ha végre felismeri a világ, az élõ Föld csodálatosságát, elhagyja a múltját és megpróbál feddhetetlenül élni és nem hagyja, hogy az egész életét mások véleményének megfelelõen kelljen leélnie. Ha az ember elfogadja a sorsát, bármilyen rosszul menjen is, hamarosan csoda történik vele: az élet ajándékai hamarosan megtalálják.

Amit a mai világ tanít a felnõttségrõl, valahogy a következõképpen néz ki: a felnõtt felelõsségteljes, célokkal teli ember. Céljai többnyire a pénz és az elérhetõ anyagi javak mennyiségének növelése. A fogyasztói társadalom a lélek szempontjából nem túl kellemes, a lényege az, hogy keress minél többet és legyen minél több javad. Sokan beletemetkeznek a munkájukba, a szenvedélyükbe és már régen elfelejtették azt az érzést, amit gerekként éltek: a titokzatos világ csodálását és megértésének vágyát, egyre kevesebbet olvasnak, inkább kikapcsolni igyekezenek magukat, elmenekülnek, akár TV-vel, alkohollal vagy a munkájukkal. Felnõttként azt gondolják, hogy már mindent láttak életükben, amit csak lehetett, eltûnt belõlük az érdeklõdés.
Egy másik, talán jobb alternatíva a felnõttségre, hogy a felelõsségtudatot, a munkakedvet meghagyva újra elmerülni a világ szemlélésébe, titkok után keresgélni. A pszichedelikus élmény legalább azt megmutatja, hogy a világ mérhetetlenüé több, annál amit belõle láthattunk és életünkben még láthatunk. Amikor az ember diákkorában az élet, az ember és a világ keletkezésérõl, az ember céljáról filozofált, ez az élmény és érzés felnõttkorra eltûnik, pedig a kérdések mit sem vesztettek értelmükbõl és érvényességükbõl. Az is ugyanolyan nagy élmény: meglátni minden ember önmagában egy világ, ezért azonnal véleményt mondani valakirõl és megítélni jogosan nem lehet. Amikor bárkit megítélünk, valószínûleg fogalmunk sincsen belsõ világáról, problémáiról. A mai világban a megértés teljesen eltûnt, rengetegszer megsértõdünk és többnyire meg vagyunk arról gyõzõdve, hogy nekünk van igazunk. Joga szerintem megsértõdni nincsen senkinek, azzal általában úgyis csak magának árt az ember. Azt az embert, aki sokat panaszkodik, megsértõdik, így könyvelik el és lassan kialakul az a szokás, hogy azt az embert úgy látják, aki mindig csak megsértõdik és a továbbiakban is ugyanolyan lesz az élete: ezután is fog okot kapni a sértõdésre. Aki mindig másmilyen, de mindig jókedvûen másmilyen, azt nem tudják beskatulyázni, ezért aztán nem is tudnak tõle elvárni szokásos viselkedést; tulajdonképp nem tudják "lekezelni". Ez nem jelenti azt, hogy az embernek megbízhatatlannak kell lennie, ellenkezõleg, tegyen mindent meg, amit kell, de ne hagyja, hogy beskatulyázzák.

Sokan olyanok vagyunk, hogy túlságosan érzékenyek vagyunk: behódolunk érzelmeinknek. Ha valaki túl érzelmes, tudatosan legyen az, ha a megbántódás helyett tudatosan végiggondolja az okokat, a másik ember lelkivilágát, helyzetét, elérheti azt, hogy kineveti saját érzékenységét. Az igazi harcos a saját rossz szokásait, behódolását küzdi le, ettõl még lehet szomorú és bánatos, de csakis azért, hogy egy pillanat múlva már nevessen rajta. Ha véggigondolunk embereket, akik a környzetünkben vannak, sokuk viselkedését meg lehet magyarázni. Bárkit, akit eddig elítéltünk, csak úgy él, ahogy a legtöbb ember, legyél te más és viszonzás nélkül fogadd el olyannak, amilyen. Rövid kínlódás után mindig örömmel fog eltölteni a mások csodálata, hogy hogyan tudsz tisztelni és szeretni egy ilyen embert. És még talán rajta is segítesz, mert õ sem fogja érteni, hogy mi történik. Ha valaki nem az õ rendjének megfelelõen viselkedik, azzal õ sem tud mit kezdeni. A lázadás azért nem jó, mert az szintén nagyon jól lekezelhetõ: le lehet verni. De ne másért legyél jó, hanem magadért, azok az emberek, akik igazán sokat tudtak tenni másokért, mindig elõször magunkban teremtették meg a békét és megértést, ez már csak kisugárzódik másokra.

Megírni ezt és elolvasni egy dolog, megtenni nagyon nehéz, de hát a szabadságért mindig meg kellett küzdeni. A mai ember sokszor felismer dolgokat, te is felismered, hogy a pénz (önmagában) nem boldogít, rosszak az emberek közötti kapcsolatok, a természet pusztul, stb. Én azt mondom, ezek nem felismerések. Ezek mások véleményének ismételgetése, hiszen az igazi felismerést mindig tett követi. Az ember kíváncsisága nem ok nélküli, egyik fontos alapja az életnek, aki kíváncsi, az tetteket hajt végre, kutat és elõre halad. Mindenki volt már igazán szomorú, de kevesen ismerik a minden ok nélküli nagy szomorúság érzetét, ami sokszor egy-egy nagy élmény, akár egy mélyebb elgondokozás a világ folyásáról a csillagos ég bámulása közben, valamilyen sokk, vagy pszichedelikus trip utóhatásaként jelentkezik. Ilyenkor, ha széttörnek az Ismert határai, az ember mindig megérzi végsõ rendeltetését. Mert semmi sem olyan magányos érzés, mint az örökkévalóság érzése, ilyenkor az úgy lehet érezni, hogy az ember valójában semmi. Ugyanakkor semmi sem olyan lakályos érzés, mint embernek lenni. A nagy kérdés, hogyan képes az ember megtartani emberségének kötelékeit, mégis örömmel és céltudatosan nekivágni az örökkévalóság tökéletes magányának? Amikor az ember erre a kérdésre válaszolni tud, elindulhat a végsõ utazásra. A végsõ utazás pedig nem az egyszerû elmúlás, aki ebben a világban harcosként élt, ugyanakkor hozzáedzette magát a szabadsághoz és az örökkévalósághoz, annak az útja bárhova vezethet: a végtelenségnek nincsenek határai.

Az ember bármikor meg tud változni. Az életkor nem számít, bár tény, hogy fiatalabb lévén az ember könnyebben kimondhatja, de azokra a dolgokra, melyekre visszaemlékezik fiatalabb korodából, éppen azért szépek, mert egyszeriek voltak és megismételhetetlenek. Ha az ember állandóan fiatal lenne, az élményeket éppúgy megunná, mint a gyerek a játékait. A múlt eltüntetésének éppen azért van nagy szerepe, mert nem fontos, hogy honnan jött és kicsoda az ember, hanem az a lényeges, hogy most kicsoda és hova tart. Nem érdemes helyek és korszakok között összehasonlítást tenni, mindegyiknek mgvan a maga szépsége és keresûsége is, az ember természeténél fogva szinte csak a szépre emlékszik.
Nem vagyunk egyformák, valaki életét egy nap is megváltoztathatja, valaki egész életében ugyanolyan marad. De mindenkiben megvan a szikra, hogy megváltoztassa az életét, a vágy az elérhetõ legnagyobb szabadságra és a kitartás is, hogy végigmenjen a saját útján.